Ma egy céges csapatépítés interaktív részét vezettem le 20 számomra idegen ember közreműködésével. Most csináltam ilyet életemben először. Sokan hiszik, hogy egy színésznek nem okoz gondot emberek elé kiállni, és beszélni, pedig a legtöbbünknek nagyon is. Más egy megtanult, bepróbált szöveget visszaadni, miközben megformálunk egy karaktert, és más "csak úgy" beszélni.

Itt ráadásul érzékeny témákról volt szó. Félelmekről, előítéletességről, sztereotípiákról, a mieinkről, amikkel együtt élünk, amik befolyásolják a döntéseiket, tetteinket. Ezekben nyílt meg ez a 20 ember. Szembenézni magunkkal nehéz. Pláne mások előtt. 
Csodálatos volt látni az elgondolkodó arcokat, a felcsillanó tekinteteket, amikor a másik ember ráébred, hogy lehet máshogy is, amikor meg meri kérdőjelezni az eddig simán odavágott válaszai egyetlen igazságát, amikor az alapvetően bomlasztó, negatív hozzáállású ember egyre csendesebb lesz, majd teljesen elnémul, végül bólogat, és látni a szemében a zavart, ami jó irányba viszi, és aminek meglepő módon ő maga is örül! Elképesztő érzés volt!

Hirtelen nehéz is volt ezután bemenni a stúdióba, másban volt a lelkem, de persze helyre zökkentem hamar. Majd nem várt meglepetés ért. Várakozás közben játszottam a telefonomon. Egyszercsak egy számomra ismeretlen kolléga behajolt a játékomba, mondta, hogy ő is játszik hasonlókkal, de ez milyen jó, kérdéseket tett fel, megdicsért, hogy milyen gyors vagyok benne, aztán még mindig tudta fokozni.

- Ja, amúgy nem ismerjük egymást, illetve én tudom, hogy te vagy a Czirják Csilla, meg ismerem a hangodat, és szeretem is, de te nem ismersz engem, úgyhogy bemutatkoznék.

Azon túl, hogy baromi jól esett, rádöbbentem, hogy most velem történik meg a kihívásom! Most engem szólít meg egy idegen ember, és engem dicsér. ☺️