A kilences a szerencseszámom, így különösen vártam, hogy ma mi történik.

Lesz egy project, amihez szükségem lesz egy hajléktalan beszélgetőtársra. X ideje folynak az előkészületek, de úgy alakult, hogy ma kaptam elérhetőséget egy megfelelőnek tűnő úriemberhez. Felhívtam, elmondtam, hogy ki vagyok, honnan telefonálok. Zaj volt körülötte, kérte, hogy hívjam vissza pár perc múlva. Amikor megtettem, visszamondta a nevemet. A teljeset. Megjegyezte. Arra gondoltam, én tízből hányszor lennék ugyanerre képes egy váratlan 30 másodperces hívás után...? Vázoltam, hogy miről lenne szó, és nem kérdezve, nem várva meg, hogy a kérésemért cserébe mit tudnék felajánlani, azonnal igent mondott, pedig az idejét, a történetét, az érzéseit kérem, azt szeretném "használni". Adja. Minden további nélkül.

"Rendben Csilla! Nagyon köszönöm, hogy rám gondoltál! Számíthatsz rám. Én az utcán születtem, ott bújtam ki erre a világra. Pozitív, gondtalan, boldog ember vagyok. És szabad. Úgy osztom az időmet, ahogy neked jó. Elmondok mindent, amire kíváncsi vagy. Ne is szaporítsuk a szót, ne kelljen fizetned a telefont, hívj amikor neked megfelel, és találkozzunk!"

Letettük a telefont, és ott maradtam egyedül a gondolataimmal, érzéseimmel...

Ő figyel az én pénzemre? Az én időmre? Pozitív és boldog? Hogy??? Lehet az utcán születni? Úristen! Sosem gondoltam még arra, hogy ez megtörténhet! És vajon azóta ott él? Milyen lehetőségei lehetnek valakinek, aki innen indul??? Hogy lehet boldog??? Mi neki a boldogság?

Percekig álltam némán, és átértékeltem az egész életemet.

///A Hősök Tere Kezdeményezés 30 napos kihívásának keretein belül vállalom, hogy 30 napon keresztül minden nap megszólítok egy idegen embert, és a beszélgetés alatt arra törekszem, hogy elismerően nyilatkozzak róla, valami pozitív visszajelzést kapjon tőlem. ///

(2016.10.21.)