Hazafelé menet a Hősöktere Kezdeményezés workshopjáról kellemesen elfáradva, de tele pozitív élményekkel beugrottam a boltba. A kasszánál előttem két fiú csapatmezben épp fizetett. A pénztáros néni megszólította az egyiket:

- Honnan jöttetek?

A fiú nézett bambán, majd gondolt egyet és elkezdte mutogatni a hátán lévő Tae kwan do feliratot.

- Azt látom, de még mindig nem tudom, hogy honnan jöttetek - mondta magyarul a néni azzal a tipikus "hangosan, tagoltan beszélek a külföldihez, hátha akkor megérti" stílusban.

Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, beszállok a beszélgetésbe. Tudni kell, hogy bàr már picit tudok angolul, de nem szoktam megszólalni. Most megtettem néhány mondat erejéig. Az aprócska, 60 feletti néni felbátorodva, hiszen már létrejött a kapcsolat, egy váratlan mozdulattal oldal irányba felrúgott olyan magasra, ahová én nem tudnék. Ámulva néztük mindannyian.

- Ez döbbenetes, hogy csinálta? - kérdeztem.
- Tudok magasabbra is! - mondta és felcsapta a mellette lévő bevásárló kocsi tetejére a lábát, amit ott is hagyott, amíg húzgálta le a vásárlásom tételeit.
- Ez hihetetlen, gratulálok! - mondtam, majd látva, hogy a főnöknek kinéző ember kérdőn néz rám, hozzátettem:
- Én kértem a hölgytől!
- Csúnyán nézett rám a Főnök Úr?
- Nem, csak kérdőn rám. 
- Akkor jó. Bocsásson meg a hülyéskedésemért!
- Dehogy! Egy élmény volt! Bearanyozta az estémet! Köszönöm szépen!
- Én is köszönöm.

Aztán álltunk ott még pár másodpercig mosolyogva nézve végig egymáson a pénztárosnéni, a fiúk, a főnök úr, meg én.

Ui. Bazil kedvéért: A fiúk lengyelek voltak :)

///A Hősök Tere Kezdeményezés 30 napos kihívásának keretein belül vállalom, hogy 30 napon keresztül minden nap megszólítok egy idegen embert, és a beszélgetés alatt arra törekszem, hogy elismerően nyilatkozzak róla, 
valamilyen pozitív visszajelzést kapjon tőlem.///

(2016.11.13.)