Újabb céges csapatépítés. Hogy nekem mennyit adott ismét, azt nem részletezném, megtettem az előzőben. De sztorim azért van.  Az egyik résztvevő magával hozta a 3-4 év körüli kisfiát is, aki hallgatta az előadást egy jó darabig. Úgy is mondhatnám, hogy "tűrte Miklós, amíg tűrhette." Majd egy ponton jó hangosan ezt mondta:

- Anya, de engem ez nem érdekel!

Persze hangosan vinnyogtunk. Egy ideig még bent maradtak, aztán kimentek. Miután végeztünk, oda mentem az Anyukához.

- Szerintem a gyerek egy hős! Elképesztő sokáig bírta!
- Köszönöm! Egyébként szerintem is, meg is lepett. Az az igazság, hogy nem gondoltam én ezt át rendesen, pedig tudtam, hogy lesz előadás meg minden, de valahogy mégse. Nyilvàn nem tud itt mit csinálni.
- Azért ügyesen megoldottátok, és te is részt tudtál venni a feladatok nagy részében, úgyhogy én azért örülök.
- Igen, amúgy én is 

 Az interakció végén megköszöntem az ott lévőknek, hogy ennyire nyitottak voltak, hogy tudtak, mertek beszélni a félelmeikről, érzéseikről. Elmondtam, hogy szerintem ez nehéz, és nagy dolog, hogy megtették előttünk, idegenek előtt. Jó volt látni a szemekben, hogy örültek a mondataimnak, és jó arra gondolni, hogy talán ez hozzá segíti őket ahhoz, hogy máskor is nyitottak tudjanak lenni a világra, és egymásra.

Még egy sztorival jövök. Utca. Rohanok. Megállít egy olasz pár, ezt és ezt az utcát keresi. Első gondolat: "Fogalmam sincs melyik az. Nem érek rá. Nem beszélek angolul." Következő: "Jaj, ne már, Csilla!! Van GPS-ed. Fél perc. Csak megmutatod." Győzedelmeskedett az utóbbi. Elő kaptam a telefonom, bepötyögtem, mutattam, és indultam volna tovább. De az ember nem hagyta. Nem tudta értelmezni, amit lát, tök másfelé mutogatott, és akart indulni. Ekkor döbbenetes dolog történt. Egyszer csak azt hallom, hogy beszélek. Angolul. Rövid, ám kerek, egész mondatokban. "Hogy mit csinálsz, Csilla?" Beszélek. Angolul. Anélkül, hogy úgy döntöttem volna. Anélkül, hogy végig gondoltam volna. Életemben először. Megköszönték, elmentek. Azt csak remélem, hogy végül jó irányba, bevallom, nem figyeltem, ugyanis a jóízű sokktól lebénulva meredtem magam elé még egy fél percig. 

//A Hősök Tere Kezdeményezés 30 napos kihívásának keretein belül vállalom, hogy 30 napon keresztül minden nap megszólítok egy idegen embert, és a beszélgetés alatt arra törekszem, hogy elismerően nyilatkozzak róla, valami pozitív visszajelzést kapjon tőlem. ///

(2016.11.03.)