Zokogva rogytam térdre előtte. Nem áhítatból, csak kimerültségből. Nem tudom már hogy került a szobámba. Nagy kép volt cirádás kerettel a falnak támasztva. Rajta Szűz Mária, ölében a kisded Jézussal. Dühös voltam és kétségbeesett. Ordítani kezdtem vele, ő is miért nem segít?! Legalább mondja azt, hogy megváltozik a helyzet! Legnagyobb döbbenetemre nemet intett a fejével. Innentől kezdve ha eldöntendő kérdést tettem fel, mindig válaszolt. Nem azt “mondta” amit hallani akartam, hanem az igazat. Hát így kezdődött. Ott, akkor, 11 éves koromban. Innen datálom a hitemet, ami kicsit talán több is mint hit. Ahogy egy barátom mondta: ”Csilla, nekünk nem hitünk van, hanem tudásunk.” 

És hogy mi lett a képpel? Egy ideig megvolt még. Sokszor beszélgettem vele, de volt olyan időszak is amikor egyáltalán nem. Aztán elkerültem otthonról, ritkán jártam haza. Majd egyszer csak hűlt helyét találtam. Mint kiderült, az egyik családtagom eltüzelte...Brutálisan hangzik, igaz? Akkor én is totál kiborultam. De ma már nem haragszom, hisz másnak csak egy kép volt, egy fölösleges valami, ami foglalta a helyet.

Azóta sok év telt el. Néha eszembe jut. Olyankor megdobban a szívem és jön a kérdés belül: “ Most is bólogatna? Vagy mondana nemet? Vagy ez csak egy gyereknek jár? 40 évesen már nem működik?”

A múlt héten találkoztam egy barátnőmmel, aki ajándékot hozott nekem a születésnapomra. Meglepett, a szülinapom decemberben volt. Azt mondta, már akkor tudta, hogy ezt kapom, de csak most készült el. Egy Mária kép, ő festette. Nekem. Először nem értettem, nem vagyok vallásos, nincsenek otthon Szent képeim, esetleg angyalos. De aztán azt mondta: “Remélem bólogat majd...”

És akkor leesett, és alig tudtam visszafojtani a sírást. 

Pici kép, nem foglalja a helyet, így másnak sem lesz felesleges. Gyakran előveszem. “Hát visszajöttél?” -kérdezem ilyenkor.

Egyelőre nem bólogat.

:)