Megtanította a bátyját halat pucolni. Évek múlva, az elfeledkezett erről. “Gyere, Misám, megmutatom, hogy pucold a halat!”- mondta. És Misám ment. Végignézte, végighallgatta. Aztán megköszönte. Bárki más azt mondta volna, hogy ne hülyéskedj velem, meg ne mutasd már nekem, amit tőlem tanultál! Ő nem. Csak mosolygott az orra alatt, és örült, hogy a testvére úgy érezheti, adott neki valamit. Soha nem kritizált, nem panaszkodott. Ha jót tudott mondani, mondta, ha rosszat tudott volna, inkább hallgatott. Ha ideges lett mégis, akkor pukkadt. Dudorodtak az erek a nyakán, vörösödött az arca, és képtelen volt megtalálni a szavakat. Ilyenkor mókás volt. Ilyenkor én mosolyogtam az orrom alatt, és én hallgattam.

A Misi Papa volt, a “Szívem, vigyek egy kávét?”, az a férj, fiú, apa, nagyapa, testvér, kolléga, szomszéd, ember, akit mindannyian szeretnénk magunk mellett tudni. Akire mindig számíthatsz. Aki mindig meghallgat. Akinek olyan hatalmas a türelme, ami ép ésszel fel sem fogható. Mindenki szerette. Az apám volt.

Egy hete szállt el a lelke, és tegnap mindaz, ami megfogható még itt maradt belőle. Úgy ahogy ő akarta. A legszebben, a legtisztábban, amit el tudunk képzelni. Repült fent az égen, a szikrázó napsütésben, köddé vált, és kacsintott még ránk egy utolsót mielőtt szertefoszlott volna. Az az ember volt, aki a szenvedés közepén is erőt vett magán, és azt mondta nekünk: “Úgy öven-hatvan évig még kapcsolatban leszünk, aztán valamelyikőtök úgyis azt mondja, ó, megyek én apu után. De addig is vigyázok rátok, ott leszek veletek, de csak csendesen, hogy ne zavarjalak benneteket.”

Másfél hónapja, a házassági évfordulójukon táncoltam vele. Nem tudtam, hogy melyik az utolsó nap, az utolsó szó, az utolsó érintés, de azt igen, hogy az az utolsó tánc. Próbáltam megőrizni az érzést, tudatosan eltenni magamba, belülre, hogy az megmaradjon belőle, belőlünk, de nem sikerült eléggé.

“Menjetek Csilluka, nyugodtan legyetek.” Ez volt hozzám az utolsó mondata. Azóta ezen dolgozom, de nem olyan egyszerű. Az ember megy, rendezi a dolgokat, mert kell, dolgozik, nevet a stúdióban, mert épp az a feladat, és Istenem, milyen jó nevetni…de óriási az űr, valami nem stimmel a világban, felborult az egyensúly. Ma rájöttem, hogy nem kell harcolnom magammal, nem kell akarni túllenni rajta, feldolgozni gyorson, felfogni, hogy nem ölel, nem simogat, nem nyugtat meg, nem kacag, nem kell eldugni, hogy fáj, mert képtelenség. Csak megszokni lehet, hogy nincs többé, és örülni annak, hogy ismerhettem.

Aki úgy érzi, mondjon el érte egy imát.

(2011.07.14.)