Az addig gyorsan haladó sor egy ideje nem mozdult. Gondoltam, megnézem mi az oka. Remegő fél kezével botjára támaszkodó néni állt az elején. A pénztáros fizetés után kipattant a helyéről, és már pakolt is a néni táskájába. Odaugrottam helyettesíteni, csak hogy haladjunk. A köszönömök mellé kaptam szépen az instrukciókat, mit hová tegyek, hogy osszam a súlyt a szatyrok és a hátizsák között, hogy elbírja. Míg újra haladt a sor, végignéztem hogyan ugrik oda egy másik boltos, hogy feladja rá a táskát, egy harmadik, hogy kezébe nyomja a szatyrokat, és már félig kintről láttam, hogy még a kocsit is visszatolják helyette. Jól felpakolva, egy fél mosollyal az arcomon arra gondoltam, hogy ez szép. És hogy mégiscsak jó hely ez a világ. 

Én már a pékséget is megjártam, amikor döbbenten láttam, hogy a néni még csak 15 métert haladt. Néztem egy darabig ahogy azzal a nagy zsákkal a hátán, két szatyorral a kezében három apró lépés után megpihen, fújtat, újra indul, majd kezdődik az egész elölről, és akkor már nem tudtam nem odamenni.

- Elnézést, messzire megy? Szívesen segítek vinni a csomagját, ha megengedi.

- Csak ide a szálloda mögötti utcába. De én nem kívánhatom el ezt magától.

- Dehogynem. Én ajánlottam fel.

- Tessék, akkor csak a szatyrokat. A hátizsák így nem nehéz a hátamon. Ezt én most nem hiszem el, hogy velem történik. Tudja, csak a postára mentem befizetni a rezsit, nem akartam idejönni. De eszembe jutott valami, aztán ez is kéne még, meg az is jó volna, ismeri milyen ez, aztán ez lett belőle. Maga jó ember. Biztos sokat csalódott. Én eddig nem nagyon hittem a jó emberekben, de azt kezdem megfigyelni, hogy a bajban a Jóisten mindig küld segítséget. Most például magát. Tudja a férjem rosszul lett, bevittük a kórházba, kiderült, hogy végbél rákja van. De ebben is lett egy kicsi jó, mert most a lányomék eladták a házat, vettek lakást a fiúknak meg egy másikat ahová mi is odaköltözünk. Mi már nem tudjuk ellátni magunkat, neki meg sok az az egy óra ide meg egy vissza, amikor jön levágni a hajunkat meg a körmünket. Jövő hónapban költözünk. De én már pakolok :) Tudja, van az a cigány szatyor. Az a nagy, kockás. Na, olyanból adott a szomszédasszonyom négyet. Megálltam a szekrény előtt és ezzel a kampósbottal elkezdtem lehúzni, amit értem. Hát kiderült, hogy mennyi butaságot őrzök. Múltkor átjött a gyerek, nézi a felső polcot, aszongya: "Mama, az a fehér ott fenn micsoda?" "Fogalmam sincs, fiam." Lehúzta, akkor látom. "Ó, te, hát ez a nászéjszakás paplanom!" Tudja, ilyen fehér, cérna dunna. Akkoriban az volt a divat. Szép hímzett, még a monogrammunk is bele van hímezve. De ezeknek nem kell. Egyiknek se. Már nem az a divat.

- Ne haragudjon, de én megértem, hogy nem kell nekik. Azért mégiscsak elég meredek tudni, hogy Ön abban töltötte a nászéjszakáját... :D

- Most hogy mondja :D De végül oda is adtuk a Vöröskeresztnek, így mégse vész kárba.

Hosszan mesélt az úton, pedig nagyon megterhelte a beszéd és a járás egyszerre. Egyre több történet következett, ahol mégiscsak szerencséje volt a nehéz élet ellenére. Például amikor kilakoltatták őket Szabolcsba, de olyan jó szándékú emberekhez kerültek, akik odaadták az egész istállót. Megvitattuk, hogy aki jó ember, annak tényleg muszáj -e sokat csalódni, vagy vele csak azért történt így, mert 13-án született, aratáskor? :) A lassú, de vidám út végén jól bevált technikával, a kapuba kapaszkodva, ember feletti erővel húzta fel magát a lépcsőn, és közben arra jutott, hogy ezután újra hinni fog. Néztem, és csodáltam. 86 éves. Testileg lerobbanva, mégis nyitott lélekkel most is tud, akar változni. Ráállítja a szemét a jóra. Állt ott fent a lépcső tetején, hirtelen ő lett a nagy, én a kicsi, és azt mondta: "Áldja meg magát az Isten minden áldásával!" Hazafelé menet hirtelen megálltam. Most akkor ki is segített kinek??? :)